Jason Perry - ének
Mark Chapman - gitár
Dan Carter - basszus
Adam Perry - dobok
Giles Perry - billentyűsök

Hangosabbak, erősebbek, és szuperebbek, mint valaha! A zenekar „Hi-Fi Serious” című új albuma kirobbanóan és hiperaktívan ünnepel mindent, ami jó az életben, és mindent, aminek bármi köze van a rockzenéhez.

A csapat 1997-ben robbant be a zenei életbe debütáló albumával, a túlfűtött „How Ace Are Buildings” – szel. De mostantól minden megváltozik. Új kislemezük, a „Nothing” riffekben, elektronikus dinamikában és őrületesen fülbemászó dallamokban dúskál. Jó, oké, tudjuk, ez az „A”, na de micsoda szuper csapat ez! Ráadásul a „Hi-Fi Serious” lemezzel egy egészen új fejezet nyílt meg a csapat életében.

„Dalszerzésből plusz hét pontot kaphatunk.” – magyarázza Dan Carter, a basszusgitár démona. „Az énekre és minden másra is járnak a plusz pontok. Mindent fel kellett javítanunk ugyan arra a színvonalra. Mindennek jobbnak, többnek, nagyobbnak és nemzetközibbnek kellett lennie. Nem akarom, hogy egy cuki kis angol csapat legyünk, én egy híres, nemzetközi rock jelenség része akarok lenni. És kellenek az ördögi szarvak is.”

Az „A” jó úton halad, hogy beváltsa Dan ambícióit, és az, hogy felvették az albumot a brüsszeli ICP stúdióban, remek kezdésnek bizonyult. Azok után, hogy 27 országban turnéztak, hogy népszerűsítsék második, teljesen semmibe vett, „Monkey Kong” című albumukat, a frontember Jason Perry, akire jellemző a furcsa tánc és az elhagyhatatlan golf sapka, továbbra is lelkesen várja az újabb utazásokat.

„Hihetetlen volt. Játszottunk mindenhol, Kelet- Németországi foci stadionoktól kezdve óriási sportcsarnokon keresztül Közép- Nyugatig, ahol öt emberből állt a hallgatóság, aztán másnap a Nyugati Parton 20 ezer ember jött el a koncertünkre.”

Időközben Nagy Britanniában, a rockzene reneszánszát kezdte élni. Menő lett olyan együtteseket hallgatni, mint a Linkin Park, a Blink 182 és a Papa Roach. Legújabb és legjobb anyagukkal felfegyverkezve, a helyszín tökéletesnek bizonyult az „A” számára, hogy hódító útra induljanak.

„Már sok éve mi vagyunk az „A”, és sohasem szégyelltük, hogy ilyenek vagyunk, de ebben az országban úgy éreztük magunkat, mint valami marslakók.”- magyarázza Jason. „Az emberek ránk néznek, aztán mondják, hogy ugye Kaliforniából jöttünk. Most nekünk kedvez a széljárás, mindenhol fekete kapucnis, rockzenét hallgató srácokat látni.”

Az „A” „How Ace Are Buildings” című bemutatkozó albuma olyan határtalanul energikusra sikerült, hogy az album mellé nyugtató tablettákat is fel kellett volna írni. Felvillanyozó pop-punk, mint például a „Foghorn” és a „Five In The Morning” követeltek helyet maguknak a „Fistral” és a „House Under The Ground” akkordjai között.

Ezt követte a harsányan magabiztos „Monkey Kong”. Az albumról a leghíresebb dal az „Old Folks” volt, amely az „A” hangzását tovább lendítette, ezen kívül hallhattuk a nagyon izgalmas kísérletnek is beillő „Jason’s Addiction”- t és a hardcore „Don’t Be Punks”- ot. Közben a kislemez „I Love Lake Tahoe” – talán a legnyáriasabb dal, amit egy snowboard paradicsomról valaha is írtak – sláger lett Európában. Az album eklektikusságával hozzájárult az „A” hangzásához, ami igazán mostanra teljesedett ki.

Az „A” szinte folyamatosan turnézott, így járt a legnagyobb európai fesztiválokon, és olyan bandákkal játszott együtt, mint a Blink 182, a Feeder, az Ash, a The Offspring, a The Bloodhound Gang és a Faith No More. Az élő koncertjeikről készült anyag egy mini- albumon hallható, melynek címe „Exit Stage Right”.

„Hi-Fi Serious” egészen biztosan az a bizonyos csupa nagybetűs „A” album lesz. A lemezen egyaránt megtalálhatóak fülbemászó, kicsit érzelmes színezetű pop-punk nóták, mint például a „Pacific Ocean Blue” és a „Something’s Going On”, dübörgő metál riffek a „Bothing”-ban és a „a Shut Yer Face”- ben, továbbá az ambiciózus címadó dal, mely tökéletes mintapéldánya a sokoldalú, pszichedelikus progresszív punk rocknak. A lemez egyik fénypontja a „Starbucks”, amiről nem igazán mondható el, hogy dicshimnuszt zengene a gyorsétteremről.

„A turné alatt komolyan beszélgettünk arról, hogy mi lenne, ha ez most mind véget érne. És arra jutottunk, hogy talán, hosszú távon ki tudnánk találni valamit, de az is lehet, hogy mindannyian egy McDonaldsban kötnénk ki vagy valami ilyesmi.”- mondja nevetve Dan. Majd így folytatja: „Ez a nevetséges beszélgetés úgy kezdődött, hogy „Én inkább a Burger Kingnél dolgoznék”, „Nem, a Mc Donalds jobb” aztán végül oda jutottunk, hogy a legutolsó hely, a gyorséttermek közül, ahol dolgozhatnánk, az a Starbucks.” „Nem lenne rossz, ha ismernénk valakit a Starbucksban a kasszánál”- poénkodik tovább Jason.

Az „A” nagy kedvence a Van Halen, rajongásukat legnyilvánvalóbban a „The Distance” című szám példázza, melyben Mark Chapman, a banda gitárosa, remek szólókat játszik Eddie stílusában. Marknak nagyon nem akaródzott feljátszani a számot, miközben a banda többi tagja már nagyon ment volna a stúdióból a kocsmákba, jófajta belga sört inni. Végül Markot sikerült rábeszélni, és élete legjobb játékát produkálta, amit mindenki tátott szájjal hallgatott, míg Mark ujjai alatt izzottak a húrok. Ezt a percet megörökítették, és látható lesz a hamarosan a boltokba kerülő DVD-n.

Egyébként, amikor éppen nincsen elfoglalva a rock zenével vagy a Starbucksszal, akkor Jason szeret a barátaival lógni és új bandákat meghallgatni. Akkor is ez járt a fejében, amikor barátjával, Jimmy Poppal (a hírhedt rock csapat, a The Bloodhound Gang frontembere, akikkel az „A” gyakran turnézik együtt) elhívta, hogy hallgassák meg egy barátját és a bandáját.

„Végül egy 80 ezer férőhelyes futball stadionban kötöttünk ki, egy ’N Sync koncerten!”- meséli lelkesen Jason. „Joey, Justin és Chris. Nem semmi fickók. Az első sorban állunk, én meg a The Bloodhound Gang, mögöttünk 80 ezer 12 éves lány. Egyáltalán nem illettünk a képbe, olyanok voltunk, mintha roadok lennénk. Joey húga adott füldugókat, hogy „Jase’ ezekre szükséged lesz”, én meg ja, persze, erre ő: „De tényleg szükséged lesz rájuk.”, én meg nem tettem be őket a fülembe, gondoltam nem kell nekem füldugó egy ’N Sync koncerten. Aztán a fények kialudtak, és 80 ezer ember kezdett el sikítani, én meg ordíthattam, hogy a FENÉBEEEEE!”